A régi autót olyan dolognak tekintették, amit vagy kétségbeesésből tettél, vagy azért, mert Derek bácsikád ragaszkodott hozzá, hogy az 1998-as dízel kombijának „még bőven van élettartama”, annak ellenére, hogy úgy zúgott, mint egy régi evőeszközökkel teli betonkeverő. De valami meglehetősen furcsa dolog történik Európa nagy részén, különösen azokon a helyeken, ahol süt a nap, a bürokrácia zökkenőmentesen működik, és a józan ész uralkodik. Olyan országokban, mint Portugália, lázadás robbant ki a havi törlesztőrészletek, az értékcsökkenési görbék és a legtöbb házasságnál is hosszabb ideig tartó, lélekszorítóan elkerülhetetlen finanszírozási szerződések ellen. Üdvözöljük a „Bangernomics” világában!


Nos, a nem avatottak számára a „Bangernomics” az a nemes művészet, hogy olcsó, régebbi autót vezetünk, miközben a lehető legkevesebb pénzt költjük rá. Eközben gúnyosan mosolyoghatunk a szomszédainkra, akik épp most vettek fel új jelzáloghitelt a házukra, hogy megengedhessék maguknak egy csillogó német SUV-t, amelynek nagyobb a számítási teljesítménye, mint az Apollo-küldetéseknek.

Mediterrán pasztell

Portugáliában például az utak tele vannak olyan autókkal, amelyeket az Egyesült Királyságban a Blair-kormány idején már ünnepélyesen selejteztek volna. Ősi dízel Peugeot-ok hősiesen zörögnek előre, festésük a több évtizedes könyörtelen napsütés hatására egyfajta mediterrán pasztell színűre fakult. A régi Mercedes szedánok úgy suhannak el mellettünk, mint a nyugdíjas ezredesek: méltóságteljesen, kissé nyikorgóan, de a modern hülyeségektől teljesen érintetlenül. És senki sem pislog.

Mert az itteni emberek rájöttek valamire: az autóknak nem kell drágáknak lenniük.

Ez természetesen eretnekség Nagy-Britanniában. Az Egyesült Királyságban arra kondicionáltak minket, hogy elhiggyük: egy autónak újnak, szinte újnak kell lennie, vagy a végsőkig el kell adósodnia. Amint egy jármű merészel a hat számjegyhez közeledni a kilométerórán, úgy kezdjük kezelni, mintha fertőző betegséget kapott volna. Nálunk lehetetlen lenne egy öreg tragacsot vezetni, mert inkább a PCP-szerződéseinket szorongatjuk, mintha azok biztonsági takarók lennének. Áltatjuk magunkat azzal, hogy a családi autót be kell cserélni, mert valami baj történhet vele. Nos, itt van egy gondolat. Valami biztosan elromlik. Ez a gépek természete. És itt van a lényeg: a javítások gyakran még mindig olcsóbbak, mint havonta 400 fontot költeni azért a kiváltságért, hogy nézzük, ahogy egy új autó gyorsabban veszít az értékéből, mint egy politikus ígérete.

Forrás: Facebook;

Életstílus-kifejezés

Portugáliában az emberek megértik ezt: az autó egy eszköz, nem pedig életstílus-kifejezés. Nem a személyiségünk kiterjesztése, sem a hitelképességünk mozgó szentélye. Olyan dolog, ami elviszi az embereket A-ból B-be, lehetőleg olyan légkondicionálóval, ami legtöbbször működik. És ennek a gondolkodásmódnak köszönhetően az emberek sokkal kevésbé ragaszkodnak ahhoz, amit vezetnek. Egy karcolás? Kit érdekel? Egy horpadás? Karaktert ad az autónak. Egy rejtélyes zörgés? Kapcsold fel a rádiót! Eközben Nagy-Britanniában egyetlen kőfelverődés is egzisztenciális válságot válthat ki.

A „Bangernomics” gazdasági előnyei, őszintén szólva, ellenállhatatlanok. Tegyük fel, hogy 1500 fontot költesz egy régi autóra. Nem fényűző, nem különösebben gyors, nincs benne olyan hangulatvilágítás, amit „Arctic Serenity”-re lehet állítani, vagy bármilyen más ostobaságra, amit a gyártók éppen ebben az évben hirdetnek. De tényleg működik. Pár évig használhatod, költesz egy kicsit karbantartásra és egy új gumiszettre. Aztán, amikor végre feladja a szellemét, eladod 300 fontért, vagy leselejted nagyjából egy rendes esti szórakozás áráért.

Teljes költség? Semmiség.

Hasonlítsd ezt össze az átlagos brit autós helyzetével, aki olyan pénzügyi megállapodásba van bezárva, amely havi törlesztőrészleteket követel, amelyek nagyjából egy kis jelzáloghitelnek felelnek meg, ráadásul jön még a biztosítás, a szervizelés, valamint az a fokozatosan növekvő rettegés, ami abból fakad, hogy tudod: soha nem leszel a kocsi tényleges tulajdonosa. És mindezt miért? Hogy dugókban ülhess, miközben egy olyan járműben ülsz, amelynek érintőképernyőjét alig tudod kezelni?

Nézd meg a teljes videót itt 👇👇👇


A modern autók

Oké! Tudom, hogy a modern autók biztonságosabbak, környezetkímélőbbek és végtelenül hatékonyabbak. A legtöbb esetben nem fognak spontán szétesni az A22-es úton egy enyhe szitálás közben. De elképesztően drágák és egyre bonyolultabbak is, ami azt jelenti, hogy ha valami mégis elromlik (és el fog), azt nem fogod megjavítani egy csavarkulccsal és egy kis optimizmussal. Valaki 100 eurót fog számolni azért, hogy csatlakoztassa a diagnosztikai számítógéphez, miközben te imádkozol, hogy a hibakód ne legyen [DEV:666], ami akár egy vese eladását is jelentheti.

A „Bangernomics” ezzel szemben dicsőségesen egyszerű. A régebbi autók általában kevésbé bonyolultak. A kevesebb elektronika azt jelenti, hogy kevesebb dolog mehet katasztrofálisan tönkre. És ha mégis, a javítások gyakran egyszerűek és viszonylag olcsók. Van egyfajta felszabadultság abban is, ha olyan autót vezetsz, amit nem tartasz túl értékesnek. Bárhová leparkolhatod anélkül, hogy kockázati értékelést végeznél, dolgokat dobálhatsz a csomagtartóba anélkül, hogy attól tartanál, hogy megkarcolod a burkolatot. Egyszóval: meg tudsz élni vele.

Akkor miért nem fogadta el teljes mértékben az Egyesült Királyság ezt a filozófiát?

Részben kulturális okok miatt. Szeretjük a csillogó új dolgokat, amelyek sikeresnek tüntetnek fel minket. Látod, mélyen gyökerező az az érzés, hogy az autóink valamit elárulnak arról, kik vagyunk, még akkor is, ha ez azt sugallja, hogy nem tudunk ésszerű pénzügyi döntéseket hozni. Vitathatnánk a szabályozás apróbb kérdéseit is, vagyis a kibocsátási zónákat, a kedvező úthasználati adókat és a biztosítási kedvezményeket. Mindezek miatt az Egyesült Királyságban egy régebbi autó üzemeltetése bonyolultabbá válhat, mint amilyennek talán lennie kellene. Még mindig nem lehetetlen, de talán egy kicsit több átgondolást igényel.

Forrás: envato elements; Szerző: duallogic;

És akkor ott van még az időjárás is. Portugáliában egy autó évtizedekig kibírja anélkül, hogy korpás müzlihalommá omlana szét. Nagy-Britanniában viszont egy kis sószórás is elég ahhoz, hogy még a legellenállóbb járművet is egzisztenciális válságba sodorja. Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Királyságban a „bangernomics” egy kicsit nagyobb éberséget és hajlandóságot igényel arra, hogy néha hajlandóak legyünk fizetni a hegesztési számlát.

De még ezekkel a kihívásokkal együtt is meggyőző marad a „bangernomics” logikája. Miért költenél egy vagyont valamire, ami már abban a pillanatban értékét veszti, amikor elhajtasz vele az autókereskedésből, amikor az értékcsökkenésnek csupán egy töredékét is költhetnéd olyanra, ami már átesett ezen a megpróbáltatáson? Miért kötelezzük magunkat éveken át tartó törlesztésre egy olyan autóért, amely végső soron ugyanazt a feladatot fogja ellátni, mint egy tíz vagy tizenöt évvel régebbi jármű? Röviden: miért nem csináljuk ezt mindannyian?

Gondolkodásmód-váltás

Talán azért, mert a „bangernomics” egy kis gondolkodásmódbeli változást igényel? A hajlandóságot, hogy elfogadjuk a tökéletlenséget. Hogy az értéket a hiúság elé helyezzük. Hogy elfogadjuk azt az elképzelést, hogy egy autó alapvetően csak egy gép. Ha egyszer megtörtént ez a váltás, hihetetlenül nehéz visszatérni, mert van valami mélyen kielégítő abban, ha legyőzzük a rendszert, és nem hajlandók vagyunk úgy játszani, ahogyan azt előírták. Sokkal olcsóbb autóval elhajtani a ragyogó, hitelből vásárolt járművek sora mellett, tudva, hogy valójában te jöttél ki győztesen – már ez önmagában is felbecsülhetetlen élmény.

Szóval igen, az európaiak, különösen itt, a napsütötte Portugáliában, talán tényleg rátapintottak valamire.

A kérdés az, hogy a brit autósok valaha is felébrednek-e, megérzik-e a közmondásos kávé illatát, és rájönnek-e arra, hogy néha a legokosabb lépés nem egy menő autó birtoklása, különösen, ha a jellegzetes, régi, megbízható járgányod még mindig elvégzi a feladatát.